A busz nem messze a kifőzdétől tett le. Ahogy közeledtem az épülethez, már éreztem a nagyszerű illatokat. Talán pacal lesz tört krumplival, vagy szalontüdő?
Miután Janikám, a szakács alaposan megpakolta az alamínion lábasokat, bicegve megindultam a park felé. Mikor odaértem, rászóltam egy hajatlan, iromba nagy emberre, hogy ne ide hordja szaratni a korcs kutyáit, mert biz'isten feljelentem a tanácsnál!
Erre kiröhögött, és elküldött a vén zsidó anyámba! Engem! Aki a Becsület napját azért éltem túl, a budai várban, mert a bajtársaim holtteste maga alá temetett?! Ez a masírozós-mellényes anyám asszony katonája?! Hát mit gondol az ilyen?
Aztán legyintettem, mert mi mást tehettem volna, és leültem az egyik kőböl készült sakk-asztalhoz. Letettem a táskarádiómat az asztalka sarkára, és próbáltam megtalálni a Szabad Európát, de nem sikerült. Pedig Orionette típusú hordozható rádió (tranzisztoros, 82 pengő), aminek mindent be kellene tudni fognia. Biztos ez a felcsúti Orbán gyerek zavarja, vagy az Albán úr, a klubb rádióból. Ezeknél a rohadt kommunistáknál nem lehet sosem tudni, honnan támadnak!
A gondolataimból Sanyika, és a kistársa nevetgélése riasztott föl. A szomszédos söröző teraszán enyelegtek. A nyikhaj egy darab száraz kenyeret rágcsált, ami úgy nézett ki, mint egy darab tehén lepény. Sanyika pedig valami gennyszínű töklét ivott, miközben öklömnyi ádámcsutkája úgy mozgott fel, s alá mint egy Panzerkampfwagen VI. dugattyúsora.
Undorodva fordultam el, és láttam neki a kihűlt szalontüdőmnek.
